Pofára esni ér! Talpra állni kötelező!

Mindig is olyan ember voltam, aki szerette kibeszélni magából az érzéseit, problémáit és kvázi mindent legyen az pozitív vagy akár negatív. Aztán az elmúlt fél évben megváltozott valami: elfáradtam testileg, lelkileg és nem jöttek a szavak, bezárkóztam. Ennek összetett oka volt, amiről most szeretnék egy kicsit mesélni.

00948df5da877e8056371eb7d4ab3ccf.jpg

Munkahelyváltás vs. Pályaelhagyás (megint)

Az elmúlt egy évben az ifjúsági munkában dolgoztam, amit imádtam és úgy éreztem, hogy tényleg jó vagyok benne. A részletekbe nem szeretnék belemenni, de a lényeg, hogy otthagytam, és ugyanúgy ahogy anno kiábrándultam az egészségügyből (szülésznő végzettségem is van) most a szociális szférát is jegelem egy időre. Nem tudok valamit úgy csinálni, hogy nem kapom meg azt a megbecsülést, amit szerintem minden normális ember elvár, amikor a munkáját végzi. A legnagyobb probléma pedig az volt, hogy sajnos rengeteg alkalmatlan ember dolgozik (itt is) ebben a szférában.  Mindig választhatod, a könnyebb utat gondolhatná egy kívülálló és sokan ezt a megfutamodással azonosítják. Nem, nem futamodtam meg és nagyon sokat őrlődtem, sírtam mielőtt felmondtam volna. Hiába szeretsz valamit, ha egyszerűen nem fejlődsz már tovább és a jövődet sem látod benne; akkor be kell látni, hogy ebből kihoztad, amit ki lehetett hozni és menni kell tovább. Sokan ilyenkor nem mernek váltani és maradnak szépen a langyos vízben akár életük végéig. Nekem ez most nem jött be de tudtam, hogy az élet bizony megy tovább. Az egyszerűbb utat választottam volna? Ohhh éppen ellenkezőleg. :) Az elmúlt fél évben voltam ötezer méterrel a föld alatt és idén januárban volt a mélypont.  A legszebb viszont, hogy örökké nem lehet mélyponton az ember és én szépen lassan kezdtem felemelkedni, mint a főnixmadár a hamvaiból… Ha a szükség törvényt bont az ember mindent elkövet a túlélésért, nemhiába, mondják, hogy a túlélés ösztöne a legerősebb. Nem érdekelt, hogy egy ótvar gyárba kell mennem dolgozni, hogy legyen pénzem, hogy vérző kezekkel mentem haza és sírtam, mert minden porcikám fájt. Pontosan ezek miatt erősödtem meg lelkileg és egyáltalán nem az önsajnálatba temetkeztem, hanem mentem előre csináltam, amit kellett és nem agyaltam azon, hogy jaj, nekem milyen szar mivel tudtam, hogy ez csak egy átmeneti állapot. Azóta pedig tényleg megtörtént az, amiért hajtottam, áprilistól egy olyan helyen fogok dolgozni-angol nyelven- ahol a munkám tényleg kihívás lesz. Elhittem azt, hogy képes vagyok rá és valószínűleg ezt a munkaadóm is észrevette, mert tapasztalatom az nincsen ezen a téren, de ami késik, nem múlik. ;) Egy biztos, hogy sosem volt egy negatív gondolatom sem és nemrég megkaptam azt, hogy túl optimista vagyok… nahát, ez a pillanat is eljött! :D Az írás az életem része, de muszájból ezt nem lehet művelni. Panna írása világított rá, hogy nincs ezzel semmi probléma és adta a löketet, hogy megírjam ezt a bejegyzést.  Az biztos, hogy nem akarok beauty blogger lenni továbbra sem bár nyilván nekem is könnyebb volt írnom egy szempillaspirálról, de számomra ez nem minőségi tartalom. Félreértés ne essék, olvasok ilyen blogokat és imádom őket, de ez nem az én világom. Hálás vagyok, ha kapok tesztelésre termékeket, de az utam nem ebbe a világba vezet.

e5c12a9160e64a54c3d54b807ca1cc2c.jpg

Ami igazán fontos az életben

Amikor durvul a szitu akkor bizony muszáj lejjebb adni és ekkor tudatosult bennem, hogy milyen sokat foglalkoztam a külsőségekkel, olyan emberekkel, akik nem érdemelték meg és főleg azzal, hogy mások mint gondolnak rólam. Amikor beismertem magamnak, hogy bizony az önbecsülésem a béka segge alatt van egészen megkönnyebbültem. Elfáradtam, elegem lett és nem érdekelt már, hogy nem áll mindig tökéletesen a hajam, smink nélkül megyek valahova és szemüvegbe, mert az embereket rohadtul nem érdekli. Hát akkor mégis engem mi a francért érdekelne az, hogy idegenek mit gondolnak rólam? Ez nagyon egyszerűnek hangzik, de számomra ez a folyamat nagyon fájdalmas és egyben igazán lélekemelő is volt. A szelektálás az emberi kapcsolataimban is megtörtént. Egyszerűen már nem vagyok hajlandó egy kapcsolatba- legyen az baráti vagy akár párkapcsolati – több energiát belefektetni, mint amit a másik féltől kapok. Ha valaki nem akar az életem része lenni, akkor elengedem. Ha valaki elenged, akkor elengedem én is. Nem vagyok haragtartó csak egyszerűen nem tudok negatív vagy érdekemberek társaságát megtűrni. Nem érdekel, ha nincsen több tucat haverom, hanem legyen pár igaz barátom, akikre mindig számíthatok és akik rám is számíthatnak. Nincs szükségem lehúzó, mérgező kapcsolatokra vagy olyan emberekre, akik nem tisztelnek. Van egy mondás miszerint akkor mutatkozik meg, hogy ki az igaz barát, ha a dolgaid szarul állnak, hát ez bejött. Nem hagyom, hogy kihasználjanak, amit tettek egyesek nem hiszek el mindent, amit hallok és próbálok a naivitásomon is felülemelkedni. Minden nap ezen dolgozom és nagyon is megéri. A családom és a barátaim jelentik nekem a MINDENT és ezért sosem lehetek elég hálás.

Amikor totál paffon voltam lelkileg akkor a testem is kikészült. Év elején ledöntött egy vírus, ami egyértelműen jelezte, hogy elég volt az önpusztító életmódból és ideje komolyan váltani. Elhanyagoltam magam, moslék kajákkal tömtem magam, híztam és nyilvánvalóan az ép testben, ép lélek mondás itt most tökéletesen az ellenkezője volt: borzasztó állapotba voltam testileg és lelkileg egyaránt. A betegség rávilágított arra, hogy nem jó irányba haladok. Azóta egészségesen táplálkozom szinte vegán étrenden élek (tejallergia és egyéb ételallergia miatt) és iszonyatosan jól érzem magam a bőrömben és eszembe sem jut a régi szokásaimhoz visszatérni ergo nem zabálom magam össze, ha éppen rossz passzban vagyok. A mozgást is igyekszem beiktatni az életembe, ami egyelőre nem sikerült, még de rajta vagyok. :)

never-give-up-on-your-dreams-penguins-of-madagascar-16995812-500-484.jpg

Hálás vagyok minden rosszért, minden pofonért, amit az elmúlt időszakban kaptam, mert most ezek miatt tartok ott ahol és valóban még soha életemben nem voltam ilyen kiegyensúlyozott. Ezt az állapotot igyekszem tartani és bár vannak kisebb megingások de tudom már, hogy mit akarok és főleg azt, hogy mit nem akarok. Kellenek néha a nehezebb időszakok, mert ezek miatt tudod megbecsülni a jót és a szépet. Egy dolog biztos, hogy az alázat, a lelkesedés és az optimizmus hajt továbbra is. Amikor tavaly otthagytam az állásom egyáltalán nem a könnyebbik utat választottam, sőt otthagyni a biztosat a bizonytalanért mindig kockázatos vállalkozás. Az egésszel úgy voltam én is, hogy megpróbálom, veszem a bátorságot maximum nem sikerül. Amikor viszont szépen lassan a pozitív gondolatok bevonzották a pozitív változásokat akkor már tudtam, hogy ebből rossz nem sülhet ki. :) A határ pedig nálam mindig a csillagos ég és még feljebb. Nem vagyok az az ember, aki a körülményeit hibáztatja azért ha valami rosszul sikerült vagy éppen arra fogom, hogy miért vagyok sikertelen. Én hiszek abban, hogy bármit el tudunk érni, ha igazán akarjuk és hajlandóak vagyunk keményen megdolgozni érte és nem futamodunk meg, ha elsőre nem sikerül. Sokszor nem vesszük észre, hogy amúgy mennyire szerencsések vagyunk, hogy szeretnek minket, hogy mennyire jó nekünk ott ahol vagyunk és hajlamosak vagyunk hajszolni dolgokat, amik ha nem jönnek össze, akkor teljesen kikészülünk. Észre kell venni, ha változásra van szükségünk és a változást csak mi magunk tudjuk véghezvinni.

Dóri