A siker árnyoldala

Pár napja éppen teljesen véletlenül megnéztem egy dokumentumfilmet a 27 évesen tragikus körülmények között elhunyt Kurt Cobain-ről (1967-1994), aki a Nirvana nevű együttes frontembere volt. A 90-es évek grundge stílusának kiemelkedő alakja volt és a rajongók istenítették. A generáció himnuszának pedig a "Smells like teen spirit" című dalt kiáltották ki. Az egyik dala különösen megfogott, a dalszöveg és az egész érzések kavalkádját váltotta ki belőlem. Ezt ITT tudjátok meghallgatni, az „All Apologies-t”.

 Az X generáció szószólójának tartották, mert a dalok, amiket írt tele voltak dühvel, fájdalommal és az akkori fiatalok ezzel teljes mértékben azonosulni tudtak. Kurt viszont sosem bálványként tekintett magára és nem is akart szószóló lenni ő sokkal inkább zeneszerzőnek és dalszövegírónak tartotta magát. Hozzáteszem, Halak jegyű volt. :) Az X generáció tagjai 1965 és 1975 között születtek, vagyis a” Baby Boom” időszakában, a szülei 9 éves korában elváltak és a dühe innen eredt, generációs düh volt ez a hippi szülők gyerekit érintette.  Nagyon érzékeny ember volt, aki vágyott a sikerre, viszont amikor ez bekövetkezett akkor nem bírta feldolgozni ezt a nyomást. Addiktív személyiség volt és sajnos ez lett a veszte.

A története nagyon megérintett és azon gondolkoztam, hogy a sikerre tényleg minden ember vágyik. Nem pontosan a világhírnévre gondolok, hanem egyszerűen arra, hogy általában vágyunk arra, hogy sok barátunk legyen, népszerűek legyünk, sikeresek az iskolában, a munkában és ezért mindent elkövetünk. Aztán amikor a középiskolai sikertelen évek után bekerülünk az egyetemre és megváltozik minden, hirtelen népszerűek leszünk, hatalmas baráti körünk lesz, és nem tudunk úgy végigmenni a campus területén, hogy legalább öt ember ránk ne köszönjön és minden buliban ott vagyunk… azt hiszem, kijelenthetem, hogy ezek iszonyatosan jó dolgok egy darabig. Mások irigykednek Rád, de te ilyenkor azt mondod, hogy persze ez nagyon szép, de mégis magányosnak érzem magam. Mitől is lehet ez? Gyorsan és hirtelen jött siker és népszerűség után mindent elkövetünk, hogy „bent maradjunk ebben a körben” és próbálunk azonosulni másokkal.

548338_493853867305096_2021179480_n.jpg

Az alkohol meghatározó szerepet tölt be az életünkben, mert úgy érezzük, hogy ezzel menőek leszünk és minden buliba benne kell lennünk, mert ezt valamiféle elvárásnak gondoljuk. Aztán rájövünk, hogy azok az emberek, akik körülöttünk vannak, igazából az egyetem után sehol sem lesznek. Jobb esetben az egyetem után, már ha elvégzik egyáltalán az egyetemet. Most már úgy gondolom, hogy ezek az ismeretségek nem érnek semmit. Tisztelet persze a kivételnek, mert nekem is van ilyen, de ez a ritkább eset. Aztán ahogy szépen elpárolognak, az emberek mellőlünk rájövünk, hogy ez valóban csak a kis fejünkben létezett ez a csillámporos álomvilág. Azt gondolom, hogy nagyon félre tudnak siklani így a dolgok és egy idő után az ember teljesen elveszíti a valóságérzetét, csak mert tíz körömmel ragaszkodik valamihez, ami igazából egy felszínes dolog. Ezeket belátni nagyon nehéz és egyben sokkoló dolog, de úgy gondolom, hogy a felismerés már egy lépés.  Nem szeretnék senkit sem megbántani és nem az a célom, hogy mindenkit ellökjek magamtól mostanában csak tényleg érdekes dolog az amikor „eltűnsz” akkor hány ember keres utána. Hát, azt kell, hogy mondjam, hogy egy kezemen meg tudom számolni, a másik dolog meg az emberek viselkedése ez talán az, ami a legjobban zavart. Azok a nézések, úgy néznek Rád mintha valami ufó lennél és ez azért is arcon csapás, mert nem is olyan régen még ez teljesen máshogy volt. Na, igen így múlik le a világ dicsősége. A másik dolog hogy van, aki köszönni is elfelejt, hát nem hiszem, hogy felnőtt embereknek így kellene viselkedniük, de mindenkinek szíve joga ezt eldönteni. Én nem fogok így tenni az biztos és nem érzem azt, hogy valamiért is szégyellnem kellene magam.  Nekem nincsenek rossz érzéseim. Az életem legszebb és legfelhőtlenebb időszakát éltem át és egyáltalán nem bánok semmit, de a változás szükségszerű néha az életünkben én pedig váltottam. Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy tudatosan leépítek mindent és mindenkit az életemben, és aki ezt gondolja rólam az nagyon nagyot téved. Miért ezen a tragikus példán említettem a saját esetemet? Mert éppen azokat az embereket értik meg a legnehezebben, akik nagyon érzékenyek. Saját magam is ilyen vagyok.

Zárásként szeretném megosztani Kurt Cobain búcsúlevelét, amit az öngyilkossága előtt írt, és ami egyszerűen döbbenetes, tényleg azt mondom, hogy ez az ember egy zseni volt és a világ csak, szegényebb lett a halálával.

„Egy tapasztalt, együgyű ember szavai következnek, aki nyilvánvalóan szívesebben lenne elsatnyult, infantilis panaszgép. Szeretnék érthetően fogalmazni ebben a levélben.

Évek óta, amióta először találkoztam közösségetek, hogy is mondjam, függetlenséghez kötődő etikájával és ölelésével, a punk rock élet "alapiskoláit" jártam, és az ott kapott figyelmeztetések mindegyike nagyon is igaznak bizonyult. Már túl sok éve nem éreztem a zenehallgatás és zenealkotás izgalmát, sem az olvasásét és az írásét. Elmondhatatlan bűntudatom van mindezen dolgok miatt. Például, amikor ott vagyunk a kulisszák mögött, és kialszanak a fények és tombolva felzúg a tömeg, ez nem hat rám úgy, ahogy Freddie Mercury-ra hatott, aki láthatóan imádta a tömegből felé áradó szeretetet és rajongást, amit én abszolút csodálok és irigylek. Az igazság az, hogy nem tudlak becsapni titeket, semelyikőtöket. Ez egyszerűen nem fair se veletek, se velem szemben. A legszörnyűbb bűn, amit el tudok képzelni, hogy színleléssel átverem az embereket és úgy teszek, mintha 100%-osan jól érezném magam.

Néha úgy érzem, mintha színpadra lépés előtt blokkolóórára lenne szükségem. Mindent kipróbáltam, már ami erőmből tellett, hogy mindezt fel tudjam mérni (és most is próbálom, isten bizony próbálom, de ez nem elég). A tényt, hogy én és mi sok ember embert megérintettünk és szórakoztattunk, megértem. Csak egy narcisztikus fazon képes akkor felfogni a dolgokat, amikor már elmúltak. Túl érzékeny vagyok. Kicsit tompábbnak kéne lennem ahhoz, hogy ismét úgy lelkesedhessek, ahogy gyerekkoromban.

Az utolsó 3 turnén sokkal jobban elfogadtam az embereket, akiket személyesen, illetve rajongóinkként ismertem, de még mindig nem vagyok túl a frusztráción, bűntudaton és empátián, amelyet mindenkivel szemben érzek. Mindünkben van valami jó, és én azt hiszem egyszerűen túlságosan szeretem az embereket, annyira, hogy az már kurvára elszomorít. A szomorú, érzékeny, nem elfogadó, Halak jegyű Jézus-emberke. Miért nem élvezed egyszerűen? Nem tudom!

Van egy istennő feleségem, aki nagyravágyástól és empátiától szenved, és egy lányom, aki túl sokat emlékeztet arra, ki is voltam régen, tele szeretettel és kedvvel, minden szembejövőt megcsókolva, mert mindenki jó és senki se bántja. És ez olyannyira megrémít, hogy már létezni is alig bírok. Még a gondolatát se tudom elviselni, hogy Frances is ugyanolyan nyomorult, önpusztító, halott rocksztárrá válik, mint én.

Jól vagyok, nagyon jól vagyok és hálás vagyok, de hétéves korom óta gyűlölettel teltem meg általában az emberek iránt. Csak azért, mert az emberek számára aki empatikus, annak oly könnyű. Azt hiszem, csak azért, mert túlságosan szeretem és sajnálom az embereket.

Égő, émelygő gyomrom poklából köszönöm mindenkinek az elmúlt években kapott leveleket és aggodalmakat. Túlságosan is szeszélyes, hangulatember vagyok! Nincs már bennem szenvedély, és úgy emlékszem, jobb kiégni, mint elenyészni.

Béke, szeretet, együttérzés,

Kurt Cobain

Frances és Courtney, ott leszek az oltárotoknál. Courtney, kérlek folytasd, Francesért. Az életéért, ami sokkal boldogabb lesz nélkülem.

Szeretlek, szeretlek!”

 

Dóri