Az elveszett generáció nyomában

A Sohaország gyermekei című posztomra (Link ITT) rengeteg hozzászólást, privát üzenetet és nagyon kiforrott véleményeket is kaptam. Elsősorban arra vonatkozóan, hogy írjak erről a jelenségről még bővebben és részletesebben. Azt szoktam mondani, hogy én fürdök ebben a témában, amit mi sem mutat jobban, hogy a szakdolgozatom egy részében ezt boncolgattam és bizony most már büszkén elmondhatom, hogy 100/95 pontos értékelést kaptam rá.  Igen, ez itt a reklám helye. Miért pont ez a téma? Szociális munka szakon végeztem, de a szociológia is nagyon közel áll hozzám, valamint én is ehhez a generációhoz tartozom. Nagyon elhúzódott a folytatás megírása, de nézzétek el nekem mivel egy hete államvizsgáztam és minden energiámat a tanulásba fektettem. Szerencsére meglett a gyümölcse, mert sikeresen lediplomáztam. Elnézést a sok öntömjénezésért, de szerettem volna megosztani az örömömet Veletek. Egy szó, mint száz akkor következzen a folytatása ennek a napjainkban igencsak aktuális témának/jelenségnek.

Az előző bejegyzésemben inkább már magával a Pán Péter- szindrómával, a posztadoleszcencia jelenséggel illetve a Wendy -szindrómával foglalkoztam, valamint érintettem a lehetséges okokat.  Ezekről részletesen nem fogok, megint írni most inkább a dolgok mélyére szeretnék ásni egy kicsit illetve visszamenni egészen a „probléma” gyökeréig.  A nyolcvanas években született ifjakra aggatták rá ezt a valóban nem túl pozitív jelzőt. Az elveszett generáció. Miért is hívjuk annak? Nekünk már nem kellett a szocialista eszméket magunkba szívni, hanem egy teljesen új világban kell megfelelnünk. A nagyszüleink, szüleink még egy merően más rendszerben nőttek fel és éltek, viszont az ő tapasztalataikat mi már nem tudtuk úgy beépíteni mikor a nyugat betört kis országunkba. Mi vagyunk az a generáció, akik először szembesültek nem csak a nyugat, de pl. Amerika hatásával is. Olyan gyerekkorunk volt, amit én személyesen nem cserélnék el semmi pénzért sem a mai gyerekekével. Hozzáteszem, hogy persze minden éppen felnövő generációnak megvannak a maga szépségei és nehézségei. Azonban cseppet sem bánom, hogy gyerekkoromban nem volt mobilom, nem volt net, nyáron leveleztünk (postai úton)! a barátokkal és a 120 csatorna helyett volt kb. 3 féle, de mi mégsem unatkoztunk. Nem árulok zsákbamacskát, hogy Antall József halálakor én is a Kacsameséket néztem és bennem is maradandó sérüléseket okozott az a bizonyos 1993. december 12-i délután, amikor megszakították az adást és utána nem is folytatták. :( Ezt csak az értheti, aki átélte, amúgy tényleg a mai napig megmosolygom ezt a szimbolikus pillanatot. Mert valljuk be ez a nyolcvanas generációnak az egyik ilyen pillanata. A másik pedig a Walt Disney, ami minden vasárnap délután 4-kor ment a tévében. Ezek olyan dolgok, amiket az ember sosem felejt el. Ide sorolhatnám még persze azt a rengeteg kultikus dolgot, de kérem szépen a 90-es években gyereknek lenni borzasztóan jó volt, mert minden új volt számunkra és mi mindenre rá tudtunk csodálkozni és minden apró dolognak is tudtunk örülni. Nem volt mihez alkalmazkodni annak ellenére, hogy a család az elsődleges szocializáció színtere és mindent onnan hozunk magunkkal. Mindent magunknak kellett felfedezni de közben a múlt még ott kísértett a háttérben, bár mi már csak anekdotákból ismertük.

disney.jpg

A lehetőségek egyre jobban kiszélesedtek és mi csak kapkodtuk a fejünket. Sokkal könnyebben kerülhettünk be főiskolára, egyetemre, de a külföldi tanulmányok sem voltak már elérhetetlen opciók. Azonban a gazdasági helyzet romlásával egyre nehezebb a munka világában érvényesülni ezért a tanulmányi évek elkezdtek egyre jobban kitolódni. A létbizonytalanság napjainkban egyre csak erősödik, ezért saját tapasztalatomból mondom, hogy főiskolásnak lenni nagyon is jó! Soha többet az életedben nem leszel ennyire szabad és kvázi csinálsz azt, amit akarsz. Belénk a szüleink már azt sulykolták, hogy tanulj gyermekem, mert akkor többre viszed, mint mi. Olyan új szakmákat is tanulhattunk, ami eddig nem is létezett, de természetesen minél hangzatosabb volt egy szak neve azzal egyenes arányba volt az, hogy biztosan nem tudsz majd vele elhelyezkedni. Ez a nesze semmi, fogd meg jól kategória, ami véleményem szerint manapság csak még jobban erősödik. Jó, hogy tanulok, de kb. halvány szőke lövetem sincs arról, hogy mit. Elnézést kérek a szőkéktől, ez csak egy hasonlat volt.  A tanulás tehát fontos szerepet játszik az életünkben főleg, hogy most a lifelong learning- élethosszig tartó tanulás- korszakát éljük.  Gyerekként már az sem számított ritkaságnak, ha nem hagyományos családban nőttünk fel. Az egyszülős (csonka) vagy éppen a patchwork családmodellek már nem számítottak olyan dolognak, amiről nem szabadott beszélni.

 

back-in-my-day.jpeg

A Szex és New York után mi már azt is tudtuk, hogy szinglinek lenni menő dolog és a házasság már nem divat. Az erős nő kultusza is megjelent, hiszen egyedülálló nőként is nyugodtan lehet gyereket vállalni és vezető beosztásba kerülni valamint szinte férfiakat megszégyenítő módon helyt állni. Valóban ez a helyzet? A sok elvárás az, ami miatt szinte mindig úgy éreztük, hogy iszonyatosan nagy nyomás nehezedik ránk. Én pontosan emlékszem arra, hogy amikor a szüleim azt mondták, hogy nekünk már mennyivel több lehetőségünk van mindenre akkor én visszakérdeztem, hogy: „ …és ez mind valóban jó is nekünk, könnyebb ..?” A választ nem tudom, de annyi bizonyos, hogy az elveszett generáció tagjaként felnőve valóban egy a helyét folyton kereső embernek mondom magam. Lehet, hogy ez teljesen egyénfüggő, de én folyton „elveszve” érzem magam és még csak most 28 évesen érzem azt, hogy kezdek rálelni arra a bizonyos sárga köves útra. :)

Tegye fel a kezét aki szintén zenész! Nektek mi a véleményetek erről? 

 

Dóri